A k�lt� maga

Mondj�k, olyan a k�lt�, mint a verse,
sosem tudni, hogy folytat�s lesz-e,
de mint mindenki m�s, � is rem�l,
az elismert emberekhez, majd fel�r.

Vagy nem is ez az � �lma,
hanem, hogy a verseit l�ssa,
akinek �pp ott tart az �lete,
ahol a versnek egy r�szlete.

Rem�nyt adjanak a sorok,
ha a l�lek maga k�r�l forog,
keresve sz�d�lten a hely�t,
elfelejtve olykor a saj�t nev�t.

Legyen egy kapaszkod�, f�l �zenet,
ismerj�k fel, hogy rem�ny sz�letett,
s merj�nk �jra b�trak lenni,
mindent lek�zdve, el�re menni.

Ha nem is ismerik fel �t az utc�n,
jelenl�t�re csak n�znek but�n,
m�gis adott valami �rt�ket,
m�g ha nem is k�rt�tek.

Sz�tlan az ember, ha f�j a lelke,
mereng�n t�volba n�z, j� messze,
nem v�r v�laszt m�r sehonnan,
aki felelne, � is csak elrohan.

Neh�z az �letre v�laszt adni,
s a f�lelemnek g�tat szabni,
hogy b�tor�tsunk egy embert,
ha a sors minket is megvert.
 

Valahonn�t m�gis er�t vesz�nk,
att�l nem vesz�t�nk, ha nem nyer�nk,
de egym�s kez�t fogva haladunk,
ha emberk�nt, emberek maradunk.